Társastánc / Versenytánc
(A tánciskolák felsorolását az oldal aljára érve találod!)
A társastáncokat nemzetközi standard és nemzetközi latin csoportba soroljuk.
STANDARD TÁNCOK
Ezek az ún. “báli” táncok, melyet a férfiak frakkban, a hölgyek nagyestélyiben táncolnak. Az eleganciát, a csillogást, a kifinomult mozgást sugározzák. Elmaradhatatlan elemei a báloknak, esküvőknek. A standard táncok közös jellemzője, hogy a mozgás a test központjából indul ki, és a természetes járómozgáson alapul.
A táncversenyeken a következő táncokat láthatjuk a standard táncok kategóriájában:
Angolkeringő
Az angolkeringő Amerikából származik, a boston nevű táncból. Nevét onnan kapta, hogy az angolok alkották meg modern formáját. Az 1922-es világbajnokságon már táncolták. Kezdetben előre törekvő tánc volt, csak később kezdték zárni a lábakat a lépések végén.
Az Angolkeringő ritmikusan lendülő mozdulatai által, melyet lágy, gyakran szentimentális zenére táncolnak, a legharmonikusabb standard tánccá vált. Gyakran rendezvények megnyitásaként táncolják a bécsi keringő mellett.
Karakterét a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó forduló-mozgások adják, amelyek törésmentesen uralják a táncparkettet. A keringőző pár, mint egy inga, lendül az egyik magassági pontból a másikba.
Tangó
A tangó eredete igencsak vitatott. A szakkönyvek úgy tartják, hogy származása elválaszthatatlan Argentínától, bár valószínű, hogy oda a spanyol telepesek vitték. Az elnevezés a “tambor” (dob) szóra vezethető vissza, mely ünnepet idéz. Maga a tánc a kubai habanérából és az argentin milongából származik, amelyet főként a bordélyházak látogatói táncoltak.
A XX. század kezdetétől Argentínában társastánccá vált. 1907-ben került át Európába, és főként Párizst bűvölte el. Először lokálokban tűnt fel, később elismert társastánc lett. Mindemellett támadások is érték, mert ízléstelennek tartották. 1922-ben összehangolták az angol táncstílussal és 1929-ben végérvényesen szabványosították mai formájában.
A “tango argentino”-t, az attól eltérő jellegű, angol tangó váltotta fel, amelyet a rándítás szerű mozdulatok, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a késleltetések és az egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
Karaktere intenzív, gyors haladómozgásában figyelhető meg, amelyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között. A tangó a standard táncok között erotikusnak számít.
Bécsi keringő
A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Németországból származik, neve a “walzen” (forogni, keringeni) szóból ered.
Ha elődeire vagyunk kíváncsiak, egészen a XII-XIII. századig kell visszapörgetnünk az időt. A nép, táncmester nélkül táncolta egymást átkarolva. Másik nézet szerint a tánc eredete a langaus-ban keresendő, amelyben egy hosszú termet kellet a legkevesebb forgással végigtáncolni.
A XVIII. századig hatósági tilalom volt érvényben a Bécsi keringő ellen. A büntetést azzal indokolták, hogy tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése. Ráadásul a régebbi táncokhoz képest igencsak közvetlen stílusú volt, a férfi egész karjával érintette a hölgy hátát.
A bécsi keringő máig tartó népszerűsége csak 1815 után kezdődött, és ebben nagy szerepe volt a Strauss komponálta műveknek.
Az osztrák királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkovitsch, tette a táncot versenyképessé, viszont Paul Krebs teremtette meg 1951-ben az osztrák keringőtradíció és az angol stílus összekapcsolódását, így vált egyenjogú standard tánccá.
A bécsi keringő karaktere a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő és forgó mozgásokban nyilvánul meg, amelyek simán gördülnek a parketten.
SlowFox
A slowfox a foxtrottból ered, melyet az angol tánctanárok stilizálták.
Mai, végleges, formáját 1922 körül találták meg. 1924-től a foxtrott, más-más gyorsasággal játszott zene alapján, egy lassúbb és egy gyorsabb mozgásformára vált szét. A lassabbat slowfoxtrottnak (Slowfox), a gyorsabbat quickstepnek nevezték el.
A slowfox alapvetően a járómozgáson alapul, mely lineáris lépésmintákat követ, ahol a páros művészien megformált módon, hosszan siklik a parketten.
A tánc karaktere tág terű, folyamatosan haladó, hullámszerű járó-mozgásokban nyilvánul meg. A táncot hosszan elnyújtott mozdulatok és pózok teszik kiegyensúlyozottá, melyek egységesen illeszkednek bele a továbbhaladásba.
Quickstep
A quickstep, csakúgy, mint a slowfox a foxtrottból ered.
A foxtrott, 1924-től, más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb és egy gyorsabb mozgásformára vált szét. A lassabbat slowfoxtrottnak (slowfox), a gyorsabbat quickstepnek nevezték el.
A quickstepet kezdetben “quicktime foxtrott és charlestonnak” nevezték, amely átvette a sasszét. A legvidámabb és legsziporkázóbb társastáncnak tekinthetjük. A II. Világháború után stílusváltozáson ment át, azáltal, hogy kicsi és ritmikus lépésekkel egészült ki.
A quickstep karaktere a nagyon gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban nyilvánul meg. Tiszta lábtechnikára és nyugodt felsőtest-tartásra van szükség, ami igen nehezen kivitelezhető egy ilyen lendületes, gyors mozgású tánc esetében.
LATIN – AMERIKAI TÁNCOK
Az erőt, az életörömöt, a szenvedélyt fejezik ki. A latin táncok legjellegzetesebb mozgásformája a csípőmozgás. A standard táncokhoz képest a kar- és testmozgások kifejezőbbek.
A táncversenyeken a következő táncokat láthatjuk a Latin – amerikai táncok kategóriájában:
Cha Cha Cha
A cha-cha-cha először zenei forma volt, melyet egy kubai zenész, Enrique Jorrin, hozott létre a mambóból, és a rumbából 1953-ban. Nevét a zenét utánzó 3 lépésről kapta, melyet a zenészek, mint a triolát, játszanak.
Kubai népszerűségét kinőve, 1954-től meghódította Észak-Amerikát és nemsokára Európát is. Németországban, az 1957-es Tánctanárok Konferenciáján, Gerd és Traute Hardrich mutatta be a táncot hatalmas sikerrel. Az sem váratott magára sokáig, hogy versenytánc váljék belőle. Ma már az egész világon az egyik legkedveltebb tánc minden korosztályban.
Zenéjére és táncos karakterére jellemző a vidám, játékos flört. A párok nemcsak egymással, hanem a közönséggel is kacérkodnak. Érdekessége, hogy a klasszikus cha-cha-cha zenén kívül, sok pop-számra lehet táncolni.
Samba
Eredetileg táncok gyűjtőneve volt, „semba” néven, amelyeket a néger rabszolgák vittek át Afrikából Brazíliába. Ez, a bantu népeknél a kultikus ünnepeken alkalmazott tánc, később a brazil népeknél is elterjedt. A legkedveltebb közülük a „Samba de moro” volt, ami egy körtánc, mint a ma ismert Samba.
Zenéje az ősi afrikai kultikus zenéből ered. Innen származik az európai fülnek egzotikus ritmikai világ a sok ütőhangszernek köszönhetően. A brazil zenei életnek ma is meghatározója. Népszerűségét fémjelzi, hogy a minden évben megrendezésre kerülő Riói karneválra a mai napig is minden alkalommal új zenéket írnak.
Rumba
A rumba szó jelentése ünnep és tánc. Eredetileg több páros tánc gyűjtőneve volt. A XIX. században szenvedélyes, csábító táncként beszéltek róla, ahol a nő arra törekszik, hogy a férfit elcsábítsa.
Az afrokubai ritmusokból ekkor fejlődött ki két tánc: az egyik a habanéra, a másik a modern rumba. Zenéjét is kétféleképpen játszották, vagy lassan (rumba-bolero), vagy gyorsabban (kubai-rumba).
Hódító útját Észak-Amerikában, New Yorkban kezdte, majd 1930-ban Európába került át, és Angliában kidolgozták az első rumba-koreográfiát. Ezt a franciák mellett a németek is átvették, de ennek ellenére nem tudott nagyobb szerepet vállalni a báltermekben. 1945 után a franciák fölélesztették, és az angolok is ugyanebben az időben foglalkoztak a rumbával újra. Megindult a rumbaháború, a rumba-technika szabványosításáért.
A két technika vetélkedésének eredménye az lett, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy hivatalosan két alaplépéssel lehet táncolni a rumbát. Az egyik stílus a cuban style, a másik pedig a square rumba. Az idő a cuban style-t igazolta; mára már ezt a stílust többen táncolják.
A rumba táncos karakterét a szerelmi versengés jellemzi, egy kis erotikával fűszerezve. A férfi csábítaná a nőt, de ő ingadozik az odaadás és az elutasítás között. Ehhez a vonzó, erotikus tánchoz elengedhetetlen a csípő- és medencemozgás használata.
Paso doble
Mint ahogy a paso doble nevének hangzásából is kiderül, nem dél-amerikai tánc, mégis a latin-amerikai táncok között tartják számon. Spanyol eredetű, amelyet spanyol mars zenére táncoltak. Bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a torreádort, a nő a piros kendőt testesíti meg, és a páros egy elképzelt bika körül mozog.
A paso doble-ban többféle mozgásforma olvadt össze: a flamenco-elemek mellett megtalálhatók a bikaviadalok jellegzetes mozdulatai. Mai formáját a franciák alakították ki, de nem rögtön a tánctanárok számára. Először táncművészek előadásaiban volt látható, csak később fedezték föl a versenytáncban is.
A paso doble táncos karakterére, a páros mindkét tagjánál, az elegáns, méltóságteljes, elfojtott önuralom a jellemző. Ezen túl, a férfitől elszántságot és büszkeséget, a nőtől pedig távolságtartást, és nagyfokú hajlékonyságot követel meg.
Jive
Ez a tánc Amerikából származik, de elmondható róla, hogy sokféle, egymással rokonságban álló afro-amerikai elődje volt. A harmincas évekből a lindi hop, a blues, és a swing; a negyvenes évekből a boogie-woogie, a jitterburg, és a bebop. Rokonságban áll a rock & rollal is, bár ez a tánc nem tekinthető a jive elődjének, mivel a jive már előbb kialakult, mint a rocky. Ezen táncok ereje a zenéjükben rejlett. Aki meghallotta, nem bírta megállni, hogy ne mozogjon rá.
Amerikai katonáknak köszönhető, hogy a jive elődei eljutottak Európába is. Természetesen a fiatalok körében hamar nagy népszerűségre tett szert. A háború után a boogie-woogie vált uralkodóvá, ám voltak olyanok, akiknek nem tetszett, és finomítani szerettek volna rajta. Az angolok vállalták ezt a feladatot: lassítottak a zenéjén, és egy elegánsabb mozgásformát adtak a lendületes táncnak, amely a jive nevet kapta. 1968-ban felvették a versenytáncok közé.
A tánc karaktere fiatalos, ritmusos és vidám. A párok könnyedén, mégis gyorsan lépnek tánc közben, amivel kiemelik a zenei hangsúlyokat, s visszaadják a zene ritmikáját.