(A tánciskolák felsorolását az oldal aljára érve találod!)

Az indiai kultúrának szerves és nagyon fontos része a tánc. India vallásában találunk csak táncoló istenséget. Tánchagyományokról az indiai irodalomban már a Védákban is olvashatunk. Az ismert eposzok sokszor utalnak a táncos rítusokra, így a Mahábháratában és a Rámájanában is többször szerepel.

Műfajilag 3 kategóriába csoportosíthatók az indiai táncok:

Néptáncok: Bihu (Asszám), bhangra, giddha (Pandzsáb), Gharba, Padhár, Rász, Tippani (Gudzsarát), Gambhura, Kalikapatadi, Alkap, Domni (Nyugat-Bengál)

Klasszikus táncok: Bháratanatjam (Dél-India tamil népességű területei), Odisszi (Orisza), Kucsipudi (Telugu tartomány), Manipuri (Manipur), Mohiniaattam (Kerala), Sattriya (Asszám), Kathak (Észak-India), Kathákali (Kerala).

Modern (népi, klasszikus és nyugati táncok ötvözete) bollywoodi tánc, melyek a bollywood filmbetétektől függetlenül önállóan is bemutatásra kerülnek.

 

A hula tánc kialakulásának valódi körülményeit homály fedi. Mivel a Hawaii-szigetek egyike a Föld legelszigeteltebb helyeinek, felfedezésükig a világ nem is tudott a hawaii nép, kultúra és a hula tánc létezéséről. Úgy tartják, Hi’iaka istennő és az ő legjobb barátnője, Hopoe hozták el a hula táncot a hawaii embereknek.

A hula több mint egy egyszerű tánc: a mozdulatokat dalszövegek kísérik, amik a táncosok mozgását, a történet mesélését irányítják. A tradicionális táncokban elsődlegesen a dal volt a figyelem középpontjában, maga a tánc csak az éneket követte és támogatta.

A dalok istenek és istennők legendáiról mesélnek, tiszteletben álló uralkodók származását és hőstetteit, a hawaii nép történelmét örökítik meg, de szólnak hétköznapi dolgokról is: a természet szépsége, egy gyönyörű virág, a szerelem is gyakori témái a hula táncoknak.

A tradicionális tánc (hula kahiko) elsősorban szakrális jelleggel bírt, de nem csak vallási ceremóniák részét képezte. Fontos szerepet játszott gyógyító rituálékban, a természettel való összekapcsolódást segítette és az uralkodók vagy a köznép szórakoztatására is szolgált. A születéstől a halálig a földi lét minden fontos eseményét tánccal ünnepelték, örökítették meg.

A hula táncban minden mozdulat összhangban van: a talpak stabilan a földhöz kapcsolódnak, a lépéseket a csípő folyamatos mozgása követi. A karok és kezek történetet mesélnek, a táncos figyelme pedig a kezek mozgását és ezáltal az általuk előadott történetet követi.

Férfiak és nők egyaránt táncoltak, mindkét nem ugyanazt a tradicionális öltözéket viselte.

A hula tánc évszázadokon keresztül, külső hatásoktól elzárva fejlődött, amíg 1778-ban Cook kapitány és legénysége meg nem érkezett Hawai’i-ra. A szigetek felfedezését követő változások a hawaii társadalomra és kultúrára is nagy hatással voltak.

 

A tradicionális indonéz tánc olyan ősi művészeti forma, amely máig teljes kifinomultságában létezik, számunkra „megközelíthetetlen” szellemi távolságban. Az irodalom az indiai Ramayana és Mahabharata eposzok átvételével és sajátos indonéz képre formálásával alapozta meg a kultúra vázát képező Wayang Kulit árnyék-bábjáték történeteit. A Wayang Wong táncdráma, a bábjáték mellett fejlődve, azt megszemélyesítve közvetítette az aktuális vallási nézeteket, melyek ma már nehezen választhatók szét kimondottan hindu, buddhista vagy muzulmán elemekre.

Az indonéz tánc, mint táncformanyelv létezik, de nem él meg a többi művészeti ág nélkül. A tánc tradíciójában fontos szerepet játszik, többek között, az árnyékbábjáték. A tánc ugyanis ezeknek a kétdimenziós bőrbábok történeteinek a megszemélyesítője.

Az indonéz tánc nagyon meditatív, lassú, koncentráló, befelé figyelő formanyelv. Bonyolult izolációk, kéz- és fejtartások, harmóniára törekvés jellemzik. Saját belső zűrzavarunknak a lenyugtatásáról is szól, és ebből a belső megnyugvásból kell kifelé hatni expresszíven.

 

A balkáni táncokra a kollektív lánctáncok a leginkább jellemzők. Ezek a lánctáncok lehetnek zártak (körtáncok), vagy nyitottak (félkör, sor, kígyó- vagy csigavonal). A táncosok összekapaszkodási módja is különféle lehet, így például kézfogás, váll-, derék-, vagy övfogás. A zárt formából, az összekapaszkodásból adódóan gazdagabb improvizációra nincs lehetőség, a táncok kisebb és egyszerűbb motívumkészlettel rendelkeznek, kötött vagy félig szabályozott szerkezetűek. Mind egynemű (férfi vagy női), mind vegyesen járt változatokkal találkozunk. A lánc elején álló táncos általában táncvezető szerepet tölt be, ő irányítja a táncosok térbeli mozgását, a motívumok sorrendjét, gyakran szabadabban improvizál, dinamikusabban táncol, mint a többi táncos.

Jellemző körtáncok a szerb kolo, a román hora vagy a bolgár horo. Ezek számtalan változatát találjuk meg egy-egy nemzetiség tánckészletében, sok egymástól kevéssé eltérő motívumkincsű, különböző nevű táncot ismernek.

 

A magyarországi német néptánc 300 éve van jelen a magyar néptánckultúrában. Fejlődését, elterjedését tekintve az első szakasz 1945-46-ig tartott, hiszen az addig szinte zárt német településeken sokkal jobban ápolhatták a szokásaikat, hagyományaikat.

A második szakasz a háború utáni ki- és betelepítéssel kezdődik, amikor is a németek által lakott települések házaiba az ország különböző részeiből és a Felvidékről telepítettek be családokat, akik új szokásokat, hagyományokat hoztak, adtak át. Amint a német táncokba beépült a csárdás, az ugrás, úgy a magyar táncokban is megtalálhatók a német táncok elemei, mint a polka, a hétlépés vagy a párnás tánc. A magyarországi német néptáncoknak 4 fő csoportját ismerjük, ezek: a figurális táncok, a táncjátékok, a körtáncok és végül az idegen népektől átvett táncok.