(A tánciskolák felsorolását az oldal aljára érve találod!)

Európa és ezen belül Magyarország legkorábbi néptáncai a középkorban kialakult körtáncok voltak. A magyar néptánc szabályozott egyéni és páros formái a 17. és 19. század között keletkeztek. A tánctípusok közül a botoló, a legényes és a karikázó a régebbi, míg például a csárdás és a verbunkos az újabb táncstílust képviseli. A magyar néptánc legkorábbi időszakára a szent helyeken való táncolás volt a jellemző, de ezek pogány rítusoknak számítottak.

A 17. század folyamán a körtáncok a fejedelmi udvarokban, a nemesi társadalomban, a polgárság és a parasztság körében egyaránt elterjedtek voltak. A ma már csak karikázóként ismert – egyneműek által táncolt, énekszóval kísért – tánctípus őrzi leginkább a körtáncok emlékét.

A 16. és 17. századtól beszélhetünk a hajdútánc létezéséről, amelyről néhány beszámoló, mint juhásztáncról tesz említést. Amellett, hogy katonai funkciókkal is bírt (győzelmi tánc, csata hevében kihívásként járták), párbajszerű küzdelemként, illetve bemutatóként jellemzik a korabeli források. Ide sorolhatóak még a huszár-, illetve fegyvertáncok.

A század folyamán jelent meg a páros táncok új dimenzióját jelentő zárt összefogódzású páros tánc (forgós és forgatós táncok), melyet még “tapogatós táncnak ” is neveztek az erősen vallásos írók. Az Európa más országaiban divatos társasági táncok magyar változatai is hamarosan megjelentek, így az egeres, süveges, valamint lapockás táncok.

A 18-19. században alakultak ki az ugrós páros táncok, valamint az úgynevezett pásztortánc. Szintén a korszak szülöttei közé tartoznak a verbunk, csárdás, legényes.

Ma néprajzi tájegységek alapján a magyar néptánc három nagy ágát különböztetjük meg: nyugati, vagy dunai táncdialektus; középső, vagy tiszai táncdialektus és a keleti, vagy erdélyi táncdialektus.